- Ilonkaaaaa nééééniiii!
Három iszonyatosan szurtos arcocska leselkedik befelé a kovácsoltvas kerítés girlandjai közt az udvarba.
A középső gyerek, egy kisfiú, kiabál, a másik kettő, egy nagyobb, kicsit butuska fiúgyerek és egy picike, szöszi kislány, csak markolják a cirádákat.
Imádják ezt a házat, mert olyan, mint egy palota, már a kerítés maga, ugye, mintha az ezeregyéjszaka meséjének a díszlete lenne, a kertben a rózsák, meg egyesen Gül baba kertjéből, Tűzpiros üveggömbökkel megfejelt karókhoz kötötték őket, vajon minek, tán elszaladnak?
A ház se kutya! Fényes-téglás borítás, hatamas műkőtalapzat, az ablakkeret fölött angyalkafej egy ovális karimában, rendezett, virágos udvar. Maga az álom.
Ilonka néni itt lakott, de csak mint államilag betett lakó, nem az övé volt a ház.
Valóságos mennyország a többi környékbeli lakóházakhoz képest, ahol az u alakú udvarok mélyére nem sütött a nap, örök homályban hagyva az elméket, lelkeket. Szünet nélkül harsogott valahol a magyarnóta a recsegő néprádióból, sikoltozott egy éppen pofozott asszony vagy gyerek, veszekedtek a szomszédok, csattogott a poroló, vastag bűz kavargott elő a konyhákból, ahol a hatósági húsboltból vett ebédrevalót főzték. A deszkasufnik körül állandóan ricsajozó gyerekek rohangáltak, valaki mindig rikácsolt velük emiatt, és a vécére hátra kellett trappolni az egész ház szeme láttára.
És volt, akinek még ennyi se jutott.
A három kis maszat a szüleivel egy üzlethelyiségben lakott. Egy icipici, 2 lépényi széles, 3 lépésnyi hosszú szobácskában, ami szedett-vedett nyomorúságos holmikkal volt telezsúfolva, amit úton-útfélen kapartak össze. Tömény bűz áradt a helyiségből, hacsak résnyire nyitották is az ajtaját. Ritkán szellőztettek, télen nem engedték be a hideget, nyáron nem tárták a világ elé a nyomorukat... A villanyt időnként kikapcsolták, hát akkor csak ültek és vártak... Lestek kifelé a kirakatablakon át.
Utcaseprők voltak, dolgoztak is rendesen, de hát az életük reménytelen, kilátástalan volt.
Ittak, persze, hogy ittak...
Étel nem is jutott az asztalra minden nap, és a gyerekek bizonyára sokat éheztek.
- Ilooonkaaaa néééééniiii!!
Ilonka néni is szegény asszony. Gyárban dolgozik, segédmunkás, vastag cérnaharisnyát és flanellruhát hord. A keze kidolgozott, ha simogat, érzed, hogy milyen érdes.
Ilooonkaaaa néééééniiii!!!!!!!!
Ilonka néni kapja magát, kerít egy papírdarabot, telepakolja ennivalóval, kenyér, kolbászvég, maradék süti.
Szalad a gyerekekhez. A nagyobbik fiú és a kicsi lány vadócak, ijedten elfutnak. Máshonnan biztos elkergetik őket. A középső átveszi a csomagot, bele se kukkant, tán, hogy meg ne inogjon, szalad a többiekhez, és nyomja a kishúga és bátyja kezébe az ennivalót.
"Láttátok? Láttátok?"-  Ilonka néni egész izgatott, ahogy minket kérdez - A testvéreinek vitte.
Szinte sír, annyira meghatódott.
Móra Ferenc kis "tejet nem szerető" hősének utóda...
50-es évek eleje, Újpest.
Ilonka néni meg az anyukám.

Valahogy eszembe jutott ez...

Bújócskát játszottunk az osztálytársaimmal az egyiküknél. Az egyébként körfolyósós ház szerencsés volt, kert is tartozott hozzá, ahol számos remek búvóhely volt, bokrok, kerti bútorok, felhalmozott fahasábok, és egy deszkából tákolt szerszámos kamra.
Ipi-apacs egy kettő három... láááátlak.. megvagy...fuss...
Vidám kacagások közepette telt a délután.
Az egyik körben aztán sikerült jól el is bújnom, egyszerűen nem találtak.
Én némi diadallal üldögéltem a szerszámos kamra homályában, ott is bebújva valami mögé, még, ha be is kukkantottak, nem sejthették, hogy beférek oda, és ott lapulok.
Nem találtak, és még mindíg nem találtak, én meg kezdtem kicsit megijedni, hogy most akkor mi van. Valahogy olyan csend lett odakinn, és én elszoruló torokkal töprengtem azon, hogy miért nem keresnek tovább. Eddig azt hittem szeretnek, hogy népszerű vagyok. Most meg itthagytak. Nyilvánvaló, hogy mindenki hazament. Csak ültem tovább, képtelen voltam megmozdulni, annyira elkeseredtem. Jó lett volna sírni, de a gondolattól, hogy egyszerűen felejthető vagyok, hogy engem nem szeretnek, ettől már sírni se tudtam.
Most itt, 50 évvel később, csend van, éjszaka, mormog a lift, csattanva meg-megáll az emeleteken.
Kifinomult hallással szinte biztosan tudom, hogy melyiken.
Már megint nem itt...

Kővári Ambrus rendőr volt.

Egyszerű, sarki, posztos rendőr, aki a társával rótta a kis poros, külvárosi, girbegurba utcákat, nap, mint nap. Akkoriban, valahogy nem sok dolguk akadt, a mindennapok az unalomig egyformák voltak. A betörők elkerülték a  koldusszegény környéket, néha egy egy szomszédi perpatvar zavarta meg az állóvizet.

A rendőr ugyanebben a kerületben lakott, egy nyomorult kis szoba-konyhában, ahol se wc, se fürdőszoba nem volt, viszont öten osztoztak a 40 négyzetméteren.

Három lányuk volt. Három butácska, igen rossz tanuló kamaszlány. Volt kiktől örökölniük a nem túl szikrázó képességeiket, sem az anyjuk, de különösen az apjuk nem volt valami fényes elme.

Talán az asszonyban, talán benne pislákolt valami. Egyszer csak felébredt benne valami igény, hogy elég volt, valami szép, valami kedves, valami MÁS kéne. Más, mint a mindennapok: vagyis a három, iskoláikkal küzdő gyerek, meg a bamba férj, aki az egész napos lődörgés után, hazajőve, csak az asztalig jut el, onnan meg az ágyig tántorog.

Ritkán mosdik, büdös a lába és a lehelete, soha nem beszélgetnek, és ha végre a három lány elalszik, a dunna alatt, csendben, jön a sivár egymás felé fordulás.

Ebből akarván kitörni, az amúgy formás kis asszonyka elfogadta a MŰVEZETŐ közeledését a szövődében, ahonnan munka után, még a gépek kattogásával a fülében, de frissen zuhanyozottan, fodrászolva, felosont a férfi lakására, amikor az ura épp szolgálatban volt.

A művezető se volt egy nagy szám a külső szemlélő számára, de illatos borotválkozószert használt, a szobája tele volt könyvvel, és finoman tudott simogatni.

Vígh Mihály volt a neve. A kisvárosnyi kerületben, ahol szinte mindenki mindenkit ismert, hamar híre ment a viszonynak, hiába titkolták.

De vígan vagy! – cukkolták a munkatársnői, és a rendőrnek is elresztettek egy-két  hasonló viccet.

Amikor a kicsit gyöpös agyáig eljutott, hogy miről is van szó, elrohant a vetélytárs lakására, hazazavarta az asszonyt. Víghnek fenyegetőzőtt a rendőri mivoltával, az asszonynak meg azt ordította, hogy otthon számolunk.

Bár Vígh egy cseppet tartott a férjtől, merthogy mégiscsak rendőr volt, de az asszony igencsak növelte az egóját a rajongásával, az asszonynak is új volt, és igen jólesett a gyengédség és a figyelem, tehát a viszony folytatódott.

Egyik este a rendőr újra elment az asszonyért a szerető lakására, azzal az elszánással, hogy mostmár hazarugdossa, de ebben megakadályozta két kollégája. Lebukott, mert elhagyta a szolgálati helyét.

Egy módon menekülhetett meg a kemény büntetéstől. Az ügyvéd tanácsára megjátszotta az idegbajt.

Ez a "trükk"  jól be is jött, sőt, túlságosan is jól! A kórházban teletömték gyógyszerekkel.

Túl sokáig, túl erősekkel... Elhitték, hogy beteg. Vagy jó színész volt, de valószínűbb, hogy a nem túl égbeszökő intelligenciája is besegített ebben.

Leszázalékolták, és mostmár egész nap otthon lézengett. Az asszony minden percét ellenőrizhette.

Eleinte így is volt, aztán már kevésbé figyelt rá, végül nem érdekelte. Néha kiment a tömegház udvarára, motyogott maga elé, és napról napra épült lefelé... Lehet, hogy jobban járt volna, ha megbüntetik?

A felesége gondosan ápolta, másra se volt egy perce se, a három gyerek, meg a megzakkant férj, már nem ábrándozott Víg Mihályról, már a férjéből is csak annak az ápolása jutott. Nem panaszkodott, úgy érezte, megérdemli.

A víg szó vörös posztó lett a házban, soha, de soha többé ezt ki nem ejtették a  Szövőgyár utca 20. fszt. 6-ban.

Ősz

Ráztuk a fát,
és az érett diók
tititát doboltak odalenn,
sustorgó avar közt kotorásztunk,
pókfonálon pendült a fény...



























szél hozta...

Hol laksz, Borsi? - kérdik a két és fél éves lányomat.
-Kutya hét! - vágja ki.
Mert hogy ennek van értelme. Minek elé az a "hada" ?

Hát, kérem szépen, a mi 15 emeletes házunkban aztán mindenféle emberek laktak...
Nem tartoztunk az első beköltözők közé, ezért igazán kevés szomszéddal voltunk beszélőviszonyban. Akkor ismerik egymást jobban az emberek a lakótelepen, ha ház első lakóiként együtt hurcolkodnak be. Van beszédtéma, míg leérnek a lifttel a 15.-ről, a lakások még tárva nyitva, lehet létrát vagy kalapácsot kölcsönkérni. A sok, rendszerint fiatal ember a gyerekeken keresztül is ismeretséget köthet egymással. Közös az ovi, a suli, együtt legeltetik őket lenn a parkban.
Mi csak a kövér Margót ismertük az emeletünkről, aki egy rosszéletű nőszemély volt, szobaasszony a legelőkelőbb pesti szállodában, ahol valószínűleg nemcsak a törölközőcserével kereste az akkor oly áhított valutát.
Margó munka után sokat ment az éjszakába, néha maga se emlékezett kivel és merre. Egyszer hótt részegen a mi ajtónk elé tette le a taxis, éjjel 3-kor. Jesszusom, az durva volt. A lakása a folyosó túlfelén volt, mivel nem tudtuk megemelni a földön húzva vonszoltuk haza az eszméletlen habtestét. Másnap kicsit nyűgös volt a taxi ára miatt.
Azzal együtt, egy jópofa nő volt, és jó szomszédok voltunk.
A történetnek, amit el akarok mesélni a másik szereplője a gyilkos. Megölte a feleségét. Egyik nap, amint a liftet vártam, két rendőr kisérte, a kezei  bilincsben. Egyébként sose láttam azelőtt.
Aztán, egyszer csak újból megjelent a házban, azt suttogták, hogy most a pszichiátrián kezelik. Oké, ha bolond, ...de miért járkál szabadon?
A harmadik a gondnoknő volt, egy nagyszájú, kicsit közönséges, meghatározhatatlan korú nő és becsszó Kovácsné volt a neve.
Egyszer hárman beragadtunk a liftbe.
Kovácsné, a gyilkos, akinek a nevét se tudtam, és én.
Az összes klausztrofóbiámmal együtt annyira jól szórakoztam, hogy el is felejtettem, hogy nem fogunk egykönnyen szabadulni, mert akinél a vészcsengő szól, az maga is ott van a liftben, vagyis a gondnoknő, aki valami tűzcsapot ment volna ellenőrizni a 15.-re.
Kovácsné holtsápadtan próbált beleolvadni a lift összekaristolt, összemázolt falába, miközben fél szemével a gyilkost leste, és egyfolytában rettegett. A pasas nyilván észrevette ezt, nyugodtan, kedvesen beszélgetett hozzánk, és látta, hogy én meg gyűröm lefelé a röhögést.
Megúsztuk a kalandot, Kovácsnénak nem vette vérét a gyilkos, én nem kaptam pánikrohamot a bezártságtól. A férfi meg kitartóan dörömbölt, míg meghallotta valaki, és kiszabadítottak.
A kövér Margó ráhajtott erre a pasasra. Egyszer megyek át hozzá valami nálunk
beadott postai küldeményével, hát, ott ült a gyilkos, aki már ismerősként
üdvözölt. Le is ültettek, muszáj meginnom velük egy pohárka bort. Na jó, legyen.
A  férfi közben valami nyomtatványt töltögetett ki, név, anyja neve, születési hely, év, hó, nap.
A családi állapotnál megtorpan.
Hm, ezen töpreng egy hangyányit.
- Ja! - csap a homlokára - hát özvegy!