Fábián Lujzi meg én elvesztünk a BNV-n.
Az egész iskolát elvitték a Nemzetközi Vásárba, tanulmányi kirándulásra, külön villamosokkal, Újpestről egyenesen Kőbányára.
Ott kettesével állítottak minket, szépen sorban, aztán már benne is voltunk a forgatag közepében.
Aznap különösen nagy tömeg volt.
Hát hogyne, óriási esemény volt ez akkoriban. Ment a nép a száját tátani, hogy mi mindent lehet a világban kapni. Kivéve nálunk.
Csodáltuk is kerek szemekkel a gyönyörű csillogó dolgokat, a tarka holmikat, szinte beleszédültünk a varázsába.
És akkor megtörtént a baj! Hirtelen körülnéztünk Lujzival, és abban a pillanatban rádöbbentünk, hogy csupa idegen vesz körül minket, elvesztünk. Egy darabig kétségbeesetten próbáltuk megtalálni az osztályt, de hiába.
Nincs más hátra, menjünk haza.
Igenám, de 10-11 évesek voltunk, még elég kicsik a Kőbánya-Újpest távhoz.
Nem ismertük a várost, akkoriban, mint egy külön településről, egyébként is ritkán  kerekedtünk fel. "Bemegyek Pestre", mondtuk, mintha akkor már évek óta nem lett volna Újpest maga is Budapest része.
Csak nem pityeregni!!!
Összeszedtem minden bátorságomat, és próbáltam visszaemlékezni, hogy is kell hazamenni, hiszen jártam én már itt!
ÉS SIKERÜLT!
Ellentétben az odaút különvillamosával, most 3 különbözővel értük csak el a kerületünket. Eggyel a Körutat, a körúton a 6-ossal a Nyugatit, onnanól a 55-össel Újpestet.
Zötyögött velünk a nagyon hangos, nagyon rázós sárga jármű, amit állítólag dokik írtak fel receptre vesekőeltávolítás céljából betegeknek.
Aléltan ültünk az átélt izgalmaktól, nekem sebesen járt az agyam, és hihetetlenül megrémültem. Nem az elveszéstől ijedtem meg, bár természetesen attól is, persze a várható szidásoktól, büntetésektől is tartottam, de, ami igazán elgondolkoztatott, hogy milyen pillanatokon múlik minden. Milyen ártatlanul lehet belepottyanni egy ilyen helyzetbe. Hipp-hopp, és máris pofozgat minket jobbra-balra a véletlen, mint macska a rágcsálót.
Na jó, ezt én akkor még nem tudtam így megfogalmazni, csak valami kiszolgáltatottságot éreztem, ami a fejemben dübörgögött a visszafojtott sírással együtt.
"Nem akartuk, véletlen volt, nem csináltunk semmi rosszat."
Valószínűleg Ágnes néni is így gondolta. Képzelem, mit élt át, amikor a népszámlálásnál híja volt az osztályának. (Na, persze, már megint az 5.b!)
Kaptunk szidást, kaptunk büntetést. Nem lehettem osztályügyeletes tovább, hiszen nem mutattam jó példát a többieknek. Más, nagyobb retorzióra nem emlékszem. Csak arra, hogy Ágnes néni szemében büszkeség volt, hogy egyedül is hazataláltunk, nem tévedtünk el.
Még talán, mondta is...
Tőle kitellett.
:)

 

Boldog időtlenségben éltem akkoriban.
Gyerek voltam, mit se számított az idő múlása. Próbáltak megtanítani az óra ismeretére, de nem érdekelt, és ami nem érdekelt, azt nem is voltam képes megtanulni.
Aztán eljött a 6. életévem, meg az iskola. Jobban mondva, én mentem az iskolába. Na, ez már érdekelt, nagyon is!
Első héten anyám kísérgetett, ám lejárt a szabadsága, és én reggel, amikor a 7 órás műszakba elment, magamra maradtam. Vagyishogy az órával kettesben, aminek jelentőségét abban a pillanatban ugyan felismertem, de az akkor már késő volt. Még mindig nem sikerült a kismutató és a nagymutató bonyolult viszonyulását kiismernem.
A legbiztosabb, ha most azonnal elindulok, határoztam el, kaptam a kis papírmassé hátitáskám, amit akkoriban iskolatáska címen árultak, és átsétáltam az iskolába. Igen átsétáltam, mert csak egy fél saroknyira laktunk. Ha 5 perccel nyolc előtt indulok, még akkor is csöngetés előtt érek oda. De hol volt még a nyolc óra? Még hét se volt.
Az iskola előtt a szemetesedények már ott virítottak a járdaszegélyen.
Benyomtam a hatalmas kaput, és elindultam a még félhomályos folyósókon, amikor hirtelen ott állt előttem Tyukodi bácsi.
Tyukodi bácsi a pedellus volt.
Létezik még az iskolában ez a munkakör? Hiszen,  hamuzni, majd a nap folyamán többször zörögve, morogva megetetni a kályhákat, büdös, fekete olajjal kenni a padlót,  már nem kell. Nem kell a kézi kis haranggal körbejárni a folyósókon, be- és kicsengetni. Nem is tudom, mit csinált még, nyilván a feleségével takarítottak, a szemetes edényeket kivonszolták a járdára, ilyesmit.
Tyukodi bácsitól tán még a tanító néni is félt, hiszen állandóan zsörtölődött, morgolódott. Kackiásra pödrött bajusza még katonásabbá, ijesztőbbé varázsolta a megjelenését.
Megszeppenve néztem fel rá, akkor, ott a még csendes folyósón, remegve, hogy most mi lesz. Egyedül vagyunk, és én azt érezhettem, hogy most egy krajcárt se ér az életem.
Tyukodi bácsi arcán keresztben valami félelmetes kötés éktelenkedett, mint valami félrecsúszott kalózjelmez (később megtudtam, a bajuszkötője volt, amivel  csigaformára idomította a jeles szőrzetet, és tekintettel a korai órára még nem vette le ezt az éjszakai viseletet).
Egy szó, mint száz, nagyon megijedtem.
- Hát te? - ripakodott rám, - Kidobott apád-anyád?
- Az apukám meghalt, az anyukám elment a gyárba, - rebegtem sírósan.
Tyukodi bácsi sóhajtott egyet, majd gyengéden lódított egyet a vállamon:
- Na, eriggy az osztályodba.
Sarkon fordult, és a hosszú folyósó félhomályában elindult az ellenkező irányba.
A hatalmas vizesvödör lehúzta fél vállát, a másik kezében lévő felmosófával hadonászott.   Zsémbelt, morgott, veszekedett, de tudtam, hogy ez nem nekem szólt.
Tyukodi bácsi a Sorssal pörölt.