Életemben egyszer voltam ott.

Fiatalok voltunk, és egy angol vendég diákkal besétáltunk, keresztül a termen, és én bámultam a pompát. Egy pincér, már nem emlékszem milyen hangsúllyal(vajon készségeskedő volt, vagy látta, hogy csak két csóró gyerek?) megkérdezte, hogy segíthet-e.

"No"-válaszolta az angol srác könnyedén, szinte hányavetin, miközben én szorongva ámultam ezen a stíluson, "only tourism".

Azóta se voltam bévül, és, ha ő nincs ott, akkor se mertem volna.

Hungáriának hívták akkoriban, nem New Yorknak...

A kávéházat.

New York  egyre messzebb kerül tőlem.

Mind a kettő.

A kislány sovány, seszín hajú kis béka. Az olcsó, kis, kockás flanel ruha szépen tisztára
mosva-vasalva, a térdzoknija örökké lecsúszik a pipaszár lábain. Cérnavékony copfjaiban
hervadt , fakó rózsaszín selyemszalag.
Magányos gyerek, sokat olvas, meséket, gyerekkönyveket, amiket a könyvtárból hurcol haza.
Szeret festményekkel teli albumokat nézegetni.
Üldögél a korai sötétedésben, várja haza az anyját, aki nem szereti, ha kimegy a
játszótérre, vagy átmegy más környékbeli gyerekhez, félti, mert nem túl jó környéken laknak,
még valami rosszat tanul, vagy baj éri, ha az utcán csavarog.
Az anyja egyedül neveli, özvegyasszony, aki nagyon ügyel arra, hogy a tisztességén csorba ne
essen . Nagyon fontos neki, hogy ne súgjanak össze a háta mögött. Igaz ő se áll le
pletykálni mással, csak keményen viseli sorsát, küzd, hogy a gyereknek mindene meglegyen.
Elsős volt a kislány, amikor beíratta hittanra. Ott csak nem tanul rosszat, gyerekek között
van, talán tetszik is majd neki. Nem sokat jártak templomba, hívő volt ugyan az asszony a
maga módján, de nem ért rá a templomban üldögélni.
A hittan csütörtök délután volt, a templomban, mert akkoriban az iskola falai között nem
tűrték. Így hát, a csivitelő kislányok egy csoportban mentek át a közeli lányiskolából, már
, akinek a szülei ezt kérték.

Végig ülték a keskeny, kényelmetlen templomi padot, mint a kis szürke verebek a
villanydrótot.Magas volt nekik, így hát szorgosan kalimpáltak a térdzoknis, vagy harmonikás
cérnaharisnyás lábacskáikkal,és ez meglehetősen idegesítette a papot.
A tisztelendő bácsit, aki egy fiatal, csúnya fiú volt, kicsit kétségbe is volt esve, hogy
milyen nehéz feladatot rótt rá az Isten, picit félt is a sok fickándozó, sutyorgó, zsizsegő
gyerektől. Csak elszántan elmondta a tudnivalókat, és zsolozsmázva tanította az imákat, aztán menekült előlük.  

A kislány szeretett hittanra járni, várta a csütörtököket. Érdekesek voltak a történetek, a lányokkal jó volt sutyorogni. Kellemes volt a tömjén illatát szimatolni, az üvegablakokat, a színes szobrokat csodálni, nézni, amikor  a ferdén beeső szivárványszínű fényben gyémántosan táncoltak a porszemek. A Tisztelendő bácsi mesélt,  és ez érdekes volt. Hittan után a lányokkal bújócskáztak a templomkertben, mielőtt az iskolából értük jött a pedellus bácsi. 

A kislánynak, a legjobban az Üdvöz légy Mária tetszett, abból is az ,hogy "méhednek gyümölcse", és maga előtt látta a képet, egy barokk csendéletet, magas talpon álló kehelyszerű gyümölcstartót, az éretten buggyanó barackokat és leomló szőlőket, körülöttük rajzó, döngicsélő méhecskékkel. Mint az albumokban.

 Elábrándozott, amikor újra figyelni kezdett, akkor már a bűnöknél tartottak, és egy fali táblán magyarázta a pap, hogy mik a bűnök. Rendben, érthető, a lopás, a hazugság, verekedés, ilyesmi, de volt egy kettő , amit nem értett, amit nem is magyaráztak el.

A falánkságot egy befőttes üveggel ábrázolták. A kislányba, aki rossz evő volt, alig tudott
az anyja belediktálni egy kanál lekvárt, vagy eltett gyümölcsöt, ő inkább dicséretet kapott,
ha ilyesmit evett, nem szidást.

A hittanon lassan készülnek az első áldozásra, előtte az első gyónásra, ami nagyon
izgalmasnak ígérkezett.

Május van, a kislányok fürtökben csoportosulnak a templomkertben, és suttogva tárgyalják, hogy mit fognak
majd a gyóntatószék magányában mondani. Ja, hogy ezt nem kéne, az eszükbe se jut,
Te, mit mondasz , kérdezgetik egymástól, mert mind jó kislányok, nem csinálnak semmi olyat,
amit rosszaságnak értékelnének. Aztán kitalálják, hogy majd bevallanak egynémely
hazugságokat, na, jó legyen a falánkság, verekedés, csúnyát mondás...Nehogy a Tisztelendő
bácsi szomorú legyen, hogy nem tanította meg nekik rendesen a hittant

Amikor a kis copfos kerül sorra, nagyon ki akar tenni magáért. Jó tanuló, fontos neki, hogy lássa a tisztelendő bácsi, hogy ő figyelt, hogy ő tud!

Letérdel, és bátran kivágja: paráználkodtam!

A papban benne reked az unottan , minden bűn bevallása után automatikusan feltett kérdés:

-Hányszor...?

Hát, igen, eltelt egy pár hónap,..talán több is, mint egy év, hogy meglátogattam azt a jeles egészségügyi intézményt, amit jól fejlett asztmám miatt, regisztrált betegként, mi tagadás, sűrűbben kéne...
Ha, ezt így belátom, akkor, józan ésszel, vajh, miért nem teszem?
Na, vajh, miért?

A dolog időpontkéréssel kezdődik...
Alig egy–két hónappal előtte, ha, úgy gondolod, hogy majd rosszul leszel, vagy, hogy majd addigra elfogy a gyógyszered, hívd fel a kartonozót.
Oké, túl vagyunk rajta, igyekszem nem megfulladni X. hónap, Y napjáig, egész pontosan 8 óra 43 percig (nem fél 9, nem háromnegyed kilenc: 43...ennek bizonyára nagy jelentősége lesz, gondolom magamban)
Ebben a korban, már repül az idő, meg van is egy kis fulladás-gátló bespejzolva...nem érdekes,...hipp-hopp.elérkezik a nagy nap reggele .

Iszonyú pontos vagyok, mint mindig, sőt...
Beadom a taj-t, várok. Eltelik az a negyed óra, amivel előbb érkeztem, jogos, hogy nem törődnek velem...

8.43, most se még..de, rendben...
Jé, most jött az orvos!
Most, előbb a 8 órásokat hívják be.
Várok...

Körülöttem gyűlnek a betegtársak, és kezdődik a mesélés.
A tüdőbetegségek olyan vállfajaival ismerkedem, amikről nem is hallottam.

Már egy óra eltelt az időpontom óta.
Sorban hívnak be embereket, akik később jöttek, mint én. Valaki érdeklődik ez ügyben, biztos a 8.52-es, allergiavizsgálatra jöttek, őket be kell hívni...
A mesélők belendülnek, újabb rémtörténetek szálldosnak a levegőben, együtt a bacilusokkal.
Idegesen járkálok le-fel, már, amennyire ez a szűk váróban, a sűrűsödő tömegben lehet.

Már majdnem 11 óra.
A történetek nem fogynak. A pokol bugyrai szavakba öntve
Az orvostanhallgatókat kéne ide beültetni, gondolom, sokat tanulhatnának.

Fél 12.
Nem mondom, hogy nem vagyok ideges.
A kartonozós vállat von.
Ez van.

Már kezdek fulladozni, így is tovább bírtam, hiszen 8.43 ig voltam bepogramozva.

Egy órakor behívnak.
Zsibbadtan bemegyek, küldjem el őket...?
Lerogyom a székre, ami egy viszonylag nagy helyiség kellős közepén áll. Mindjárt a szemembe fognak világítani, suhan át az agyamon.
Rám merőlegesen két egyforma íróasztal, egymással szemben két számítógép előtt, két fiatal nő. Lázasan próbálom kitalálni, melyik az orvos, melyiknek mondjam, mi a bajom. Ugyanis, itt ahányszor jön az ember, mindig más orvos fogadja, nincsenek, mondjuk körzetek, ahol az orvos már arcról megismeri a pácienseit, (és azok is őt), és évek után csuklóból tudja, hogy mi a baja a betegnek, és nagy eséllyel jó gyógyszert ír. A legutóbbi orvos (melyik oldalon is ült???) izgatottan, 5 perc után már szinte műteni akart, na, ez a dokinő, most előszedi azokat a papírokat vajon? Végre, az egyik hölgy kérdezősködni kezd, Kb. 3 méterre ülök tőle, vagy motyog, vagy süketülök, a lényeg, nem hallom mit mond. Picit arrébb próbálom húzni a széket, erre, sikoltva tiltakozik, maradjak csak ott, ahol vagyok...
Érthető, itt annyiféle betegséget össze lehet szedni, aztán még a saját kollégái kezeibe kerül.
Nos, ő inkább lelassult, mint felpörgött. Unottan megkérdi, jók–e a múltkori gyógyszerek, vagy akarok-e másikat, választhatok, mint egy étteremben. Reméli, hogy én jobban értek hozzá? Lehet, hogy igen. Aztán, ha nem jót választok, magamra vessek.
Fáradtan mondom, hogy jók, csak mehessek már.

Elmúlt egy óra mire szabadulok.

Még jó, hogy kértem időpontot.

hogy csak fény és víz a szivárvány?

sose hittem.

majd jön egyszer egy lány,

akinek, mint a pántlikát,

a hajába köthetem.

Esik az eső az utcán, 

esik az eső a téren,

csak zuhog, zuhog

már nagyon régen.

Tudod, én meg mit gondoltam?

(Vajon anyukám mit szólna?)

Esne inkább idebenn,

künn meg jó idő volna!

Igaz, akkor ,

talán ki se mennék,

az ágy alatt

papírhajót eregetnék.

öltözködési kalauz egy esztendőre
 
 
januárban,
februárban,
általában,
vacogunk a nagykabátban.
 
márciusban,
áprilisban,
nagyvidáman,
szaladgálunk kiskabátban.
 
se a május,
se a június,
egyáltalán,
meleg holmit nem is kíván.
 
júliusban,
augusztusban,
a legjobban
fürdőruhában érzem magam.
 
októberben,
szeptemberben,
jaj énnekem,
állig begombol a fegyelem.
 
november,
december,
jó melegbe
burkol be, a szeretetbe!

év végére
kívül–bévül
öltözködünk ünneplőbe..

A kislány, mint mindig, hacsak nem esett, vagy nem volt csikorgó tél, most is az udvaron játszott. Már megint kiküldték. Állandóan kiküldték..
Az udvar elég rendes volt, főleg, ahhoz képest, hogy a városnak melyik kerületében voltak. Hát, nem az úriban, annyi biztos. Ők, a mamával, a környezetükhöz képest nem is éltek rosszul. A háznak, ahol bérlők voltak,  még virágos kertje is volt. Ezt a részt nyírott buxusbokor vette körbe, mint valami kerítés, elhatárolva ezt a kis szigetet mindentől, ami kislánynak rossz volt. A bokrokon belül hortenziák sűrűje alkotott labirintust. A kislányon kívül nem is merészkedett ide be senki
A hortenziáknak nagy,  rózsaszín, labdaformájú virágai voltak, mint egy-egy  gyerekfej, és olyan bánatosan is bólintottak a kislánynak, mint egy-egy szomorú kisgyermek. Pedig vidámak is lehettek volna, babarózsaszínűek voltak, és ragyogva sütött rájuk a nap. A szélükön a szirmok azonban már rozsdásodni kezdtek.
A kislány egy pokrócot vonszolt maga után, félig a földön húzva, majd körülményesen két bokor közé terítette, leheveredett rá, és a kertet egyik oldalról határoló tűzfalat bámulta. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzá a buxusokon túlról.
Szeme előtt lassan kirajzolódott a tűzfalon egy jelenet. Régen hosszú meséket talált ki, királykisasszonyosat főleg, a királykisasszonyok is rózsaszín ruhában voltak, hiszen az a
hervadt sárga falfestés, kis képzelőerővel, akár rózaszín is lehetne.
A képek, amiket ott látott, naponta változtak, néha már óránként, volt, hogy az eső mosott le darabokat a vakolatból, máskor a szél sodorta le, vagy egyszerűen a kerten átvonuló nap sugarai pásztázták más szögből a girbe-gurba  repedezett, málló  falrészeket, és ezek másként és másként vetettek árnyékot.
A "Falbácsit" pár napja  látta először, amikor kiküldték játszani, csak álldogált, ott a nagy tűzfal közepén, meg fütyörészett, de tényleg. Más a szemközti asztalos tanműhelyből áthallatszódó sikongó körfűrészre gyanakodott volna, de a kislánynak ez most így illett a képbe.
Tehát a Falbácsi tegnap hányavetin fütyörészett, a zakóját a vállán átvetette, de ma másként nézett ki, mivel az éjjel heves zápor mosta végig a falat, ma Falbácsi egy Falnénit kergetett, a Falnéninek hosszú, kockás pongyolája volt. Itt már kilátszottak ugyanis a csupasz téglák. A kertet mély csönd ülte meg, a hortenzia virágokat körbedongó méhecskék hangja szinte csak felerősítette ezt. Szombat volt, a tanműhely zárva.
A házból se hallatszott semmi, az messze volt a kert túlfelén, a sufnik takarásában.
A kislány figyelte a tűzfalat, a Falbácsi repedezett arcán a felhők között bújkáló nap játszadozott, néha nyájas mosolyt varázsolt rá, néha gúnyosat, most határozottan rémültet, aztán mintha a tanműhelyben is bekapcsolta volna valaki azt a sikongó fűrészt. Szél támadt, gyorsan és hirtelen, a kislány látta, hogy a vakolat megint pereg, egész nagy darabon, magával rántva a képet, amit épp bámult. Falbácsi és Falnéni nagy robajjal a bokrok közé hullott.
A kislány megijedt ugyan, de szerencsére nem esett baja. Egy darabig szinte egykedvűen nézte a törmeléket, de a hűvös szélben fázni kezdett, éhes is volt, hát felmarkolta a pokrócot és kikecmergett az őt rejtő  dzsungelból, átpréselődött a bukszusok sorának egyik foghíján, majd maga után cibálta a pokrócot is, és a lakás felé tartott.
Egy férfi sietett el mellette, aki nem torpant meg, rá se pillantott, csak gyors léptekkel távozott.
A kislány meg belépett a lakásba, ahol az anyja ott feküdt a konyhakövön, véres,  szakadt, hortenzia-rózsaszín pongyolában, amin a minta olyan kockás volt, mint a csupasz téglafal.

Gusztika 23 éves.
Azt hiszem, hogy ez egy ékszerteknősnél már egy igazán tekintélyes kor. 
Luca lányom kapta őt az ötödik születésnapjára. Akkoriban, mint pici lány, naphosszat bírta csodálni, ahogy úszkált az akváriumban, és boldogan jelentette, hogy Gusztika rámosolygott. Aki látott már szemből ékszerteknőst, az tudja, miről is van szó.
Többen mondták már az elmúlt 23 évben, miért nem vágom ki ezt a buta, büdös, harapós dögöt - dehát az ember nem dobja ki azt, aki rámosolygott a gyerekére, nem igaz?
Nem sokkal azután, hogy hozzánk került, Gusztikát elkapta az ékszerteknősök jellegzetes betegsége, a páncélpuhulás. El is vittük az állatkórházba. Egy kis csészikébe tettem, hogy össze ne nyomjuk az úton véletlenül. Olyan picike volt, hogy belefért egy mokkáscsészébe, volt vagy egy tízforintosnyi.
A csészét beletettem a télikabátom belső zsebébe, ami a pénztárcámnak lett kialakítva, zsebtolvajok ellen. Nem mintha attól tartottunk volna, hogy Gusztikát ellopják, azzal együtt, hogy számunkra  értékes darab volt, mégis leginkább attól féltünk, nem elég a meglévő baja, még meg is fázik.
Hosszú sort kellett végigülnünk a rendelőben, míg bekerültünk.
Előttünk leginkább cicák, nyulak, hörcsögök, és persze számtalan féle-fajta kutya jött gyógyulásért a fiatal dokihoz.
Amikor, magam előtt tolva Lucát, beléptünk a rendelőbe, a doki nézett mögénk, hol a jószág, merthogy eddig csupa méretes, szőrös négylábút kezelt.
Mutatom, itt, a gyerek két apró markában. Úgy szorongatta izgatottan a csészét, mintha forró kakaó lett volna benne, és ő a két kezecskéjét melengette volna az oldalán.
Egy kigyúrt állatápoló kicsippentette Gusztikát az utazó-hintajából,  letette egy hatalmas vizsgálóasztalra, aminek a közepén szinte csak nagyítóval lehetett megtalálni, úgy elveszett.
Luca a pisze orránál fennakadva az asztal szélén, lesett, mi lesz most. Hát az lett, hogy Gusztika behúzta fülit-farkát, a doki meg szerencsétlenkedett, hogy most mit csináljon. Körbe-körbe járta az asztalt, hogy kiderítse, hogy férhetne jobban hozzá a jószághoz, de kiderült, hogy Gusztika kerek, és minden oldalról ugyanúgy néz ki.
Reménytelenül zárt rendszer, és nem is óhajt kibontakozni.
Egy német vendég orvostan-hallgató lány a lábát szorosan keresztbezárva, hogy be ne pisiljen a röhögéstől, beguggolt egy sarokba, és ott fetrengett.
A gyerek tágra nyílt szemmel lesett, mert nem értette, mi történik, én szintén fulladoztam, a doki már majdnem sírt, részben a tehetetlenségtől, részben a nevetéstől.
A markos ápoló viszont, megelégelte a dolgot, és  egy csipesszel kihúzta Guszti lábát a páncélból a doki fejhangon való gajdolásától kísérve, hogy: "neeee!!! ez fáááááj neki!!!!!"

Erre, persze, már zokogtunk a röhögéstől.

A történet jó véget ért.
A teknős  megkapta az injekciót, mi pedig, ingyen megúsztuk a kalandot, mivel szereztünk egy jó mulatságot a kórháziaknak.
Mint említettem, Gusztika 23 éves, tehát meggyógyult. Még a kezelést magát is túlélte!
Ma már akkora, mint egy levesestányér.

Egykori újpesti vagyok, mondhatni őskori.
Akkor laktam  a negyedik kerületben, amikor még nem lakótelep volt az évszakokról elnevezett utcák tájéka.
25 évig éltem ott, előbb a Bán Tibor (ma Kassa) utcában, majd az Ősz utcában, és az Április 4. téri általánosba akkor jártam, amikor az csak lányiskola volt.

Az iskola

Apáthy, Balogh, Bapkó, Bencze, Binder, Bujka… Így kezdődött az osztálynévsor, amikor '54-ben elsőbe mentem, Józsa Magda tanító néni osztályába. Tovább nem emlékszem a sorrendre, csak egy csomó pöttyös kötényes kicsi lányra, akik ebben az egyenruhában szorongtunk az olajospadlós, szenes kályhás osztályteremben, számszerint 45-en.
Piros alapon fehér pöttyös kötényt kellett varratnunk, abban jártunk az iskolába, gondolom ez egyedi dolog volt, más sulikhoz képest.
A tanító néni apró "kitüntetéseket" hímezgetett, nagy M betűvel, amit büszkén viseltünk, mert jó kislányoknak bizonyultunk. Áldja őt az ég, még haló poraiban is, hogy ilyenre volt képes értünk.
Tíz kisötös után, kaptunk egy nagy piros körre festett, szintén kitűzhető ötöst!
Kár, hogy azok már elvesztek. Volt ám nekem is egy csomó belőle!
Jancz Éva ült le mellém elsőnek az első napon, 1954. szeptember első tanítási napján. 54 év után is élénken emlékszem erre. Kis aranyos szöszi lányka volt. Hol van most? Nem sikerült megtalálni.
Tudom, hogy Kárpáti Gyöngyi orvos lett, Madarász Emmi biokémikus, egyetemi tanár, Hübner Erzsi, aki csuda jól rajzolt, és jó barátnők voltunk, kirakatrendező, Radics Ági közgazdász, 100 éve nem találkoztunk.
Wittmann Maja, Szabó Zita, róluk semmi hírem, Simonyi Mari, a magas, délceg sportoló, aki lestoppolta, hogy az iskolai bulinkon haknizó Koós Jánosnak ő adja át a virágot (62-ben!), aztán elájult az izgalomtól.
Kovács Magdi, emlékszem kis fakó kockás flanellruhájára, hervadt masnijára a hajában. A napközis tanítónő ezt cibálta meg, örök elrettentésül számomra, ha nem viselkedem jól, beadnak a napközibe. Együtt voltunk ennek szemtanúi anyukámmal. Akkoriban még híre se volt a diákjogoknak!

Egyébként mindannyian ilyen agyonmosott kis flanell, karton holmikban jártunk, bármilyen is volt a családi hátterünk, egyszerűen nem lehetett mást kapni. Így aztán látszatra nem  volt társadalmi különbség köztünk. Pedig volt. Még a munkásrétegen belül is.

De legalább minket ez nem zavart, nem kellett az öltözködésben versengenünk, mint a mai gyerekeknek a márkás cuccok világában.

Wisnyei Ildikó, akiknek ódon, fekete fából faragott, ónémet bútorai között bújócskáztunk, baptista gyülekezetbe járt, ami olyan titokzatossá tett őt. Mi lett vele? 

És Schwartz Ági, meg az egzotikus nevű nővére: Pálma?  A fürdőszobájukban bidé volt, ilyen csudát se láttam addig, amit ámulva meséltem otthon, - ahol még a közös mellékesre  is az udvar túlfelére jártunk, hóban-fagyban, az egész ház figyelő tekintetétől kísérve, - hogy a Schwartéknak 2 vécéjük van!

Schlovicskó Erika, akivel sokat játszottunk szintén, a kertjükben, egy kapuszerűség keretét használva színpadnak, színházasdit. 46 éve nem találkoztunk! Tud valaki valamit a Fogarasi lányokról? Hajni járt velem, a legkisebb. 

Mi van a huncut, feketefürtös ördögfiókával, Fábián Lujzival? Jól elvesztünk egyszer a BNV-n, ahová az egész iskolát kivezényelték.

A szintén Fény mozi-házban lakó Frankfurter Terivel? Vannak, akikről rossz hírek érkeztek, a finom, törékeny Janiczky Györgyi, bár ne lenne igaz. És Kidonák Évi?

Klement Zsuzsi, aki mindig vadul bringázott Orosz Gabival, a kedves kis Tóth Mari, az okos, komoly Nagy Zsuzsa, Nagy Jutka, Gerhard Juli, remélem mind jól vannak. Dobai Vali, Dobos Kati, Kiss Klára és Ti mindannyian, akiket, most hirtelenjében nem soroltam fel, jó volna látni titeket! 

És lám, néhány hónappal azután, hogy számítógépbe pöntyögtem ezeket a sorokat, megvalósul az óhaj! Találkozik a régi évfolyam.
És ezzel együtt szembesülhetek a rideg valósággal. Hübner Erzsi, Radics Ági, Kidonák Évi, Janiczky Györgyi, Frankfurter Teri, Nécsey Marika már nem élnek, és egy csomó más is eltűnt a látókörünkből. Nem jelentkeztek a hivatalos megkeresésre sem.
Ezek miatt szomorú vagyok, de most örüljünk a jónak, újra együtt a régi társaság!

1956
8 éves voltam, és nagyon dühös, hogy pont aznap kezdték a felkelést, amikor az első két óra rajz volt. (bocs)
Mi az iskola melletti háztömbben laktunk. A suliban folytak a harcok, nemkülöben szemben a Könyves gimiben.
Az egyikben a felkelők, a másikban az oroszok. Lőtték egymást, az osztályunk falán, az első emeleten, egy legalább 5m átmérőjű lyuk tátongott, amikor visszamentünk, tán még decemberben.
Mi is a pincében vonultunk a harcok idején, a farakás tetejére egy rossz dunnát terített az anyukám, én ott babáztam, játszottam egy betévedt, ismeretlen család gyerekeivel. Nem tudom honnan jöttek. Nem tudtak hazamenni, féltek, mert a sarkon egy orosz tank állt.
A kislány valahol összeszedett egy macskát, aki legalább olyan stresszes volt mint mi, együtt rezzentünk össze minden lövésre. Aztán a macska mindent összehányt, anyám nagy örömére.
Anyu elment kenyérért sorbanállni.
Megúszta.
Nem akkor lőttek bele a várakozók sorába.
Később, kimerészkedtünk a piacra.
Én füzetből kitépett vonalas, kockás lapokra Kossuth címert rajzoltam, és ráírtam, hogy "rabok legyünk, vagy szabadok?"
Rajzszöggel tüzködtem ki az utcai akácfák törzsére. Nagyon fontosnak, valóságos forradalmárnak éreztem magamat, hogy ennyit tettem a nép javára. Aztán szépen megfogtam Anyukám kezét, és mentünk valami ehetőt keresni.
Amikor már rendesen ki lehetett menni, az emberek tébolyultan vásárolni kezdtek, mert féltek, hogy a pénz elértéktelenik. Lejátszódott a nevezetes film. Az újpesti Állami Áruházban.
Már folyt a tanítás, kézimunka órára horgolótűt kellett vinni. Nekünk nem volt, anyukám a hatéves kora óta végzett fizikai munkától elnehezült kezével semmi finom munkát nem tudott csinálni. Se hímezni, se horgolni.
Az Árpád úton kilométeres sor állt az utcán, mi a túrót bírtak venni, bútort? Ruhaneműt? Hiszen szinte semmit nem lehetett kapni. Szegény anyám bizonygatatta, hogy istenbizony, csak a horgolótűt..., aztán jövünk is ki... Beengedtek.
A fiúiskolába kellett átjárnunk, az említett ok miatt, ahol intenzív "illatok" voltak, konkrétan írtó pisiszag - na most mondjátok, ilyenekre emlékszem.
Svájból kaptunk segélycsomagokat a suliban, soha nem élvezett valódi tejcsokit, amit egyszerre befaltam. Ez megoldotta egy életre a tejcsokihoz való viszonyomat. Rosszul vagyok a gondolatától is...
A "gyönyörű" csokipapírt évekig őriztem.


Az V. b

Iskolás, de talán egész  életem legmeghatározóbb szakasza az a két év, amit Gergely Ágnes osztályában töltöttem el. Ma furcsa elgondolni, hogy a gyerekeim idősebbek, mint ő volt akkoriban.
Egy fiatal, sugárzó egyéniség csöppent - politikai okból ő is - a suliba, és alaposan felkavarta a tanítás szokásos poroszos rendjét.
(itt az Absztrakt tehénből idézhetnék, de ezt olvassátok el eredetiben.)
Az osztály zászlaját ma is őrzöm.
Köszönjük neki azt felsorolhatatlan mennyiségű és minőségű útravalót, amiből még ma is táplálkozunk, akár tudunk róla, akár nem. Ami hatás ebben a fogékony korban ért minket, az nem múlik el nyomtalanul.
Mi szerencsések voltunk, hogy éppen Ágnes néni volt, aki hatott ránk!

A többi tanárunk is nagyon kiváló volt.
Mindegyikre meleg szívvel emlékezem, hálás vagyok nekik.
Kicsit a politikailag üldözöttek menedéke volt a suli, sok, magasabb iskolai tanításra képzett tanárunk volt, aki csak itt kapott munkalehetőséget...

Ki tudja vajon, hogy a két kis aranyos, idős tanító néninek, Józsa Magdi néninek és  testvérének, Ella néninek miért kellett a Budafoki útról minden nap kibumlizniuk Újpestre?

 

mire jó a di(j)ó héja?
csupa titok van alatta,
amíg fel nem töröd.
lehet benne tucat török,
elrejtve egy egész nyáj,
lakótelep,
királyvár,
kolibrik és zsiráfok,
ördögök és szeráfok.
nézegeted, forgatod,
találgatod, elmondod,
és amikor megunod,
a játéknak vége:
a dióbelet kapd be!

Kis antennái a feje búbjáról
merednek a világba,
de, ha nem jó a vétel,
hopp! behúzza őket,
és bebújik a házába.
mi az?

Nevét egy kislánytól kapta,
a ruhája is babos,
mint annak a szoknyája.
Énekelsz neki,
és az ujjadról száll a határba...
mi az?

Egy lábon álldigál a fűben,
szinte mosolyog rád,
szeretné, de nem tudja
megemelni előtted
a kalapját.
mi az?

Olyan, mint egy szörnyeteg!
Bőgve eszik szemetet.
Egyáltalán nem utálja,
ha piszok kerül a gyomrába.
A porcicát szelidíti,
a morzsákat összeszedi.
A kisseprű és a lapát féltékenyek,
hogy a szőnyeg egyszer belészeret.

Van neki egy nagymamája,
nádszálvékony, kecses dáma.
Karcsú, kacskaringós,
nagyon-nagyon pofozkodós,
aki rácsodálkozik a mára,
az elektromos unokára.

kiről írtam
e versemet -
teneked?

Ott áll a réten,
mint egy kislány,
ki piros-babos, zöld szoknyáját
a fejére borította,
mert jött a zápor.
Most rázza, rázza a vihar,
de nem futhat el -
az almafácska.

http://8003713474976809073.slide.com/?public_pr=true