A kislány, mint mindig, hacsak nem esett, vagy nem volt csikorgó tél, most is az udvaron játszott. Már megint kiküldték. Állandóan kiküldték..
Az udvar elég rendes volt, főleg, ahhoz képest, hogy a városnak melyik kerületében voltak. Hát, nem az úriban, annyi biztos. Ők, a mamával, a környezetükhöz képest nem is éltek rosszul. A háznak, ahol bérlők voltak,  még virágos kertje is volt. Ezt a részt nyírott buxusbokor vette körbe, mint valami kerítés, elhatárolva ezt a kis szigetet mindentől, ami kislánynak rossz volt. A bokrokon belül hortenziák sűrűje alkotott labirintust. A kislányon kívül nem is merészkedett ide be senki
A hortenziáknak nagy,  rózsaszín, labdaformájú virágai voltak, mint egy-egy  gyerekfej, és olyan bánatosan is bólintottak a kislánynak, mint egy-egy szomorú kisgyermek. Pedig vidámak is lehettek volna, babarózsaszínűek voltak, és ragyogva sütött rájuk a nap. A szélükön a szirmok azonban már rozsdásodni kezdtek.
A kislány egy pokrócot vonszolt maga után, félig a földön húzva, majd körülményesen két bokor közé terítette, leheveredett rá, és a kertet egyik oldalról határoló tűzfalat bámulta. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzá a buxusokon túlról.
Szeme előtt lassan kirajzolódott a tűzfalon egy jelenet. Régen hosszú meséket talált ki, királykisasszonyosat főleg, a királykisasszonyok is rózsaszín ruhában voltak, hiszen az a
hervadt sárga falfestés, kis képzelőerővel, akár rózaszín is lehetne.
A képek, amiket ott látott, naponta változtak, néha már óránként, volt, hogy az eső mosott le darabokat a vakolatból, máskor a szél sodorta le, vagy egyszerűen a kerten átvonuló nap sugarai pásztázták más szögből a girbe-gurba  repedezett, málló  falrészeket, és ezek másként és másként vetettek árnyékot.
A "Falbácsit" pár napja  látta először, amikor kiküldték játszani, csak álldogált, ott a nagy tűzfal közepén, meg fütyörészett, de tényleg. Más a szemközti asztalos tanműhelyből áthallatszódó sikongó körfűrészre gyanakodott volna, de a kislánynak ez most így illett a képbe.
Tehát a Falbácsi tegnap hányavetin fütyörészett, a zakóját a vállán átvetette, de ma másként nézett ki, mivel az éjjel heves zápor mosta végig a falat, ma Falbácsi egy Falnénit kergetett, a Falnéninek hosszú, kockás pongyolája volt. Itt már kilátszottak ugyanis a csupasz téglák. A kertet mély csönd ülte meg, a hortenzia virágokat körbedongó méhecskék hangja szinte csak felerősítette ezt. Szombat volt, a tanműhely zárva.
A házból se hallatszott semmi, az messze volt a kert túlfelén, a sufnik takarásában.
A kislány figyelte a tűzfalat, a Falbácsi repedezett arcán a felhők között bújkáló nap játszadozott, néha nyájas mosolyt varázsolt rá, néha gúnyosat, most határozottan rémültet, aztán mintha a tanműhelyben is bekapcsolta volna valaki azt a sikongó fűrészt. Szél támadt, gyorsan és hirtelen, a kislány látta, hogy a vakolat megint pereg, egész nagy darabon, magával rántva a képet, amit épp bámult. Falbácsi és Falnéni nagy robajjal a bokrok közé hullott.
A kislány megijedt ugyan, de szerencsére nem esett baja. Egy darabig szinte egykedvűen nézte a törmeléket, de a hűvös szélben fázni kezdett, éhes is volt, hát felmarkolta a pokrócot és kikecmergett az őt rejtő  dzsungelból, átpréselődött a bukszusok sorának egyik foghíján, majd maga után cibálta a pokrócot is, és a lakás felé tartott.
Egy férfi sietett el mellette, aki nem torpant meg, rá se pillantott, csak gyors léptekkel távozott.
A kislány meg belépett a lakásba, ahol az anyja ott feküdt a konyhakövön, véres,  szakadt, hortenzia-rózsaszín pongyolában, amin a minta olyan kockás volt, mint a csupasz téglafal.