Kővári Ambrus rendőr volt.

Egyszerű, sarki, posztos rendőr, aki a társával rótta a kis poros, külvárosi, girbegurba utcákat, nap, mint nap. Akkoriban, valahogy nem sok dolguk akadt, a mindennapok az unalomig egyformák voltak. A betörők elkerülték a  koldusszegény környéket, néha egy egy szomszédi perpatvar zavarta meg az állóvizet.

A rendőr ugyanebben a kerületben lakott, egy nyomorult kis szoba-konyhában, ahol se wc, se fürdőszoba nem volt, viszont öten osztoztak a 40 négyzetméteren.

Három lányuk volt. Három butácska, igen rossz tanuló kamaszlány. Volt kiktől örökölniük a nem túl szikrázó képességeiket, sem az anyjuk, de különösen az apjuk nem volt valami fényes elme.

Talán az asszonyban, talán benne pislákolt valami. Egyszer csak felébredt benne valami igény, hogy elég volt, valami szép, valami kedves, valami MÁS kéne. Más, mint a mindennapok: vagyis a három, iskoláikkal küzdő gyerek, meg a bamba férj, aki az egész napos lődörgés után, hazajőve, csak az asztalig jut el, onnan meg az ágyig tántorog.

Ritkán mosdik, büdös a lába és a lehelete, soha nem beszélgetnek, és ha végre a három lány elalszik, a dunna alatt, csendben, jön a sivár egymás felé fordulás.

Ebből akarván kitörni, az amúgy formás kis asszonyka elfogadta a MŰVEZETŐ közeledését a szövődében, ahonnan munka után, még a gépek kattogásával a fülében, de frissen zuhanyozottan, fodrászolva, felosont a férfi lakására, amikor az ura épp szolgálatban volt.

A művezető se volt egy nagy szám a külső szemlélő számára, de illatos borotválkozószert használt, a szobája tele volt könyvvel, és finoman tudott simogatni.

Vígh Mihály volt a neve. A kisvárosnyi kerületben, ahol szinte mindenki mindenkit ismert, hamar híre ment a viszonynak, hiába titkolták.

De vígan vagy! – cukkolták a munkatársnői, és a rendőrnek is elresztettek egy-két  hasonló viccet.

Amikor a kicsit gyöpös agyáig eljutott, hogy miről is van szó, elrohant a vetélytárs lakására, hazazavarta az asszonyt. Víghnek fenyegetőzőtt a rendőri mivoltával, az asszonynak meg azt ordította, hogy otthon számolunk.

Bár Vígh egy cseppet tartott a férjtől, merthogy mégiscsak rendőr volt, de az asszony igencsak növelte az egóját a rajongásával, az asszonynak is új volt, és igen jólesett a gyengédség és a figyelem, tehát a viszony folytatódott.

Egyik este a rendőr újra elment az asszonyért a szerető lakására, azzal az elszánással, hogy mostmár hazarugdossa, de ebben megakadályozta két kollégája. Lebukott, mert elhagyta a szolgálati helyét.

Egy módon menekülhetett meg a kemény büntetéstől. Az ügyvéd tanácsára megjátszotta az idegbajt.

Ez a "trükk"  jól be is jött, sőt, túlságosan is jól! A kórházban teletömték gyógyszerekkel.

Túl sokáig, túl erősekkel... Elhitték, hogy beteg. Vagy jó színész volt, de valószínűbb, hogy a nem túl égbeszökő intelligenciája is besegített ebben.

Leszázalékolták, és mostmár egész nap otthon lézengett. Az asszony minden percét ellenőrizhette.

Eleinte így is volt, aztán már kevésbé figyelt rá, végül nem érdekelte. Néha kiment a tömegház udvarára, motyogott maga elé, és napról napra épült lefelé... Lehet, hogy jobban járt volna, ha megbüntetik?

A felesége gondosan ápolta, másra se volt egy perce se, a három gyerek, meg a megzakkant férj, már nem ábrándozott Víg Mihályról, már a férjéből is csak annak az ápolása jutott. Nem panaszkodott, úgy érezte, megérdemli.

A víg szó vörös posztó lett a házban, soha, de soha többé ezt ki nem ejtették a  Szövőgyár utca 20. fszt. 6-ban.