Bolond vagy, te Ilus, add vissza, most élhetnéd világodat... - mondták a családban, de ő attól fogva, egészen a haláláig, nem beszélt többé velük.
Puskás Edéné, született Mráz Ilona.
Mostmár özv. Puskás Edéné.. Puskás Ede, akit ő Ernászkámnak hívott, 37 évesen meghalt.
Betegen jött haza a frontról, a hadifogolytábor orvosa is csak legyintett, előbb megáll a ketyegője, mint a határt elérné. De Ernászt hajtotta a nagy szerelem, haza is ért az ő Szöszéjéhez.
Boldogok is voltak, csak hát gyerekre vágytak, és nem lett.
3 évvel a háború után aztán örökbefogadtak egy kislányt. Szép kerek lett volna a világ, ha Ernász betegsége nem lobban fel, és nem kerül kórházba.
Özvegy Puskás Edéné szorosan fogta a kislánya kezét úgy, hogy az már fájt a gyereknek, de nem mert szólni.
Mentek haza a temetőből...
Az asszony elveszítvén élete szerelmét, társát, támaszát, legszívesebben meghalt volna maga is.
Szösze (ahogy már sose fogja senki szólítani), markolászta a pár forintot a zsebében, és nem tudta, mi lesz ezután. Igaz, akkor a pár forint még többet ért, egy tízesért tele lehetett vásárolni egy szatyrot a piacon. De ennél többre most nem volt kilátás... Egy ház ára ment el az ura betegségére, az mégis meghalt.
Munkát kell keresnie.
Arra gondolt, hogy jó, hogy itt ez a gyerek, mert különben...
Méghogy visszaadni az államnak!
Hát csak mentek, szorosan egymás mellett, elszakíthatatlanul kapaszkodva egymás kezébe.
Erősen fújt, felkavarta előttük a járdán a lehullott leveleket, és az avarral együtt egy százast görgetett feléjük az őszi szél.