Bolond vagy, te Ilus, add vissza, most élhetnéd világodat... - mondták a családban, de ő attól fogva, egészen a haláláig, nem beszélt többé velük.

Puskás Edéné, született Mráz Ilona.

Mostmár özv. Puskás Edéné.. Puskás Ede, akit ő Ernászkámnak hívott, 37 évesen meghalt.

Betegen jött haza a frontról, a hadifogolytábor orvosa is csak legyintett, előbb megáll a ketyegője, mint a határt elérné. De Ernászt hajtotta a nagy szerelem, haza is ért az ő Szöszéjéhez.

Boldogok is voltak, csak hát gyerekre vágytak, és nem lett.

3 évvel a háború után aztán örökbefogadtak egy kislányt. Szép kerek lett volna a világ, ha Ernász betegsége nem lobban fel, és nem kerül kórházba.

Özvegy Puskás Edéné szorosan fogta a kislánya kezét úgy, hogy az már fájt a gyereknek, de nem mert szólni.

Mentek haza a temetőből...

Az asszony elveszítvén élete szerelmét, társát, támaszát, legszívesebben meghalt volna maga is.

Szösze (ahogy már sose fogja senki szólítani), markolászta a pár forintot a zsebében, és nem tudta, mi lesz ezután. Igaz, akkor a pár forint még többet ért, egy tízesért tele lehetett vásárolni egy szatyrot a piacon. De ennél többre most nem volt kilátás... Egy ház ára ment el az ura betegségére, az mégis meghalt.

Munkát kell keresnie.

Arra gondolt, hogy jó, hogy itt ez a gyerek, mert különben...

Méghogy visszaadni az államnak!

Hát csak mentek, szorosan egymás mellett, elszakíthatatlanul  kapaszkodva egymás kezébe.

Erősen fújt, felkavarta előttük a járdán a lehullott leveleket, és az avarral együtt egy százast görgetett feléjük az őszi szél.