Egykori újpesti vagyok, mondhatni őskori.
Akkor laktam  a negyedik kerületben, amikor még nem lakótelep volt az évszakokról elnevezett utcák tájéka.
25 évig éltem ott, előbb a Bán Tibor (ma Kassa) utcában, majd az Ősz utcában, és az Április 4. téri általánosba akkor jártam, amikor az csak lányiskola volt.

Az iskola

Apáthy, Balogh, Bapkó, Bencze, Binder, Bujka… Így kezdődött az osztálynévsor, amikor '54-ben elsőbe mentem, Józsa Magda tanító néni osztályába. Tovább nem emlékszem a sorrendre, csak egy csomó pöttyös kötényes kicsi lányra, akik ebben az egyenruhában szorongtunk az olajospadlós, szenes kályhás osztályteremben, számszerint 45-en.
Piros alapon fehér pöttyös kötényt kellett varratnunk, abban jártunk az iskolába, gondolom ez egyedi dolog volt, más sulikhoz képest.
A tanító néni apró "kitüntetéseket" hímezgetett, nagy M betűvel, amit büszkén viseltünk, mert jó kislányoknak bizonyultunk. Áldja őt az ég, még haló poraiban is, hogy ilyenre volt képes értünk.
Tíz kisötös után, kaptunk egy nagy piros körre festett, szintén kitűzhető ötöst!
Kár, hogy azok már elvesztek. Volt ám nekem is egy csomó belőle!
Jancz Éva ült le mellém elsőnek az első napon, 1954. szeptember első tanítási napján. 54 év után is élénken emlékszem erre. Kis aranyos szöszi lányka volt. Hol van most? Nem sikerült megtalálni.
Tudom, hogy Kárpáti Gyöngyi orvos lett, Madarász Emmi biokémikus, egyetemi tanár, Hübner Erzsi, aki csuda jól rajzolt, és jó barátnők voltunk, kirakatrendező, Radics Ági közgazdász, 100 éve nem találkoztunk.
Wittmann Maja, Szabó Zita, róluk semmi hírem, Simonyi Mari, a magas, délceg sportoló, aki lestoppolta, hogy az iskolai bulinkon haknizó Koós Jánosnak ő adja át a virágot (62-ben!), aztán elájult az izgalomtól.
Kovács Magdi, emlékszem kis fakó kockás flanellruhájára, hervadt masnijára a hajában. A napközis tanítónő ezt cibálta meg, örök elrettentésül számomra, ha nem viselkedem jól, beadnak a napközibe. Együtt voltunk ennek szemtanúi anyukámmal. Akkoriban még híre se volt a diákjogoknak!

Egyébként mindannyian ilyen agyonmosott kis flanell, karton holmikban jártunk, bármilyen is volt a családi hátterünk, egyszerűen nem lehetett mást kapni. Így aztán látszatra nem  volt társadalmi különbség köztünk. Pedig volt. Még a munkásrétegen belül is.

De legalább minket ez nem zavart, nem kellett az öltözködésben versengenünk, mint a mai gyerekeknek a márkás cuccok világában.

Wisnyei Ildikó, akiknek ódon, fekete fából faragott, ónémet bútorai között bújócskáztunk, baptista gyülekezetbe járt, ami olyan titokzatossá tett őt. Mi lett vele? 

És Schwartz Ági, meg az egzotikus nevű nővére: Pálma?  A fürdőszobájukban bidé volt, ilyen csudát se láttam addig, amit ámulva meséltem otthon, - ahol még a közös mellékesre  is az udvar túlfelére jártunk, hóban-fagyban, az egész ház figyelő tekintetétől kísérve, - hogy a Schwartéknak 2 vécéjük van!

Schlovicskó Erika, akivel sokat játszottunk szintén, a kertjükben, egy kapuszerűség keretét használva színpadnak, színházasdit. 46 éve nem találkoztunk! Tud valaki valamit a Fogarasi lányokról? Hajni járt velem, a legkisebb. 

Mi van a huncut, feketefürtös ördögfiókával, Fábián Lujzival? Jól elvesztünk egyszer a BNV-n, ahová az egész iskolát kivezényelték.

A szintén Fény mozi-házban lakó Frankfurter Terivel? Vannak, akikről rossz hírek érkeztek, a finom, törékeny Janiczky Györgyi, bár ne lenne igaz. És Kidonák Évi?

Klement Zsuzsi, aki mindig vadul bringázott Orosz Gabival, a kedves kis Tóth Mari, az okos, komoly Nagy Zsuzsa, Nagy Jutka, Gerhard Juli, remélem mind jól vannak. Dobai Vali, Dobos Kati, Kiss Klára és Ti mindannyian, akiket, most hirtelenjében nem soroltam fel, jó volna látni titeket! 

És lám, néhány hónappal azután, hogy számítógépbe pöntyögtem ezeket a sorokat, megvalósul az óhaj! Találkozik a régi évfolyam.
És ezzel együtt szembesülhetek a rideg valósággal. Hübner Erzsi, Radics Ági, Kidonák Évi, Janiczky Györgyi, Frankfurter Teri, Nécsey Marika már nem élnek, és egy csomó más is eltűnt a látókörünkből. Nem jelentkeztek a hivatalos megkeresésre sem.
Ezek miatt szomorú vagyok, de most örüljünk a jónak, újra együtt a régi társaság!

1956
8 éves voltam, és nagyon dühös, hogy pont aznap kezdték a felkelést, amikor az első két óra rajz volt. (bocs)
Mi az iskola melletti háztömbben laktunk. A suliban folytak a harcok, nemkülöben szemben a Könyves gimiben.
Az egyikben a felkelők, a másikban az oroszok. Lőtték egymást, az osztályunk falán, az első emeleten, egy legalább 5m átmérőjű lyuk tátongott, amikor visszamentünk, tán még decemberben.
Mi is a pincében vonultunk a harcok idején, a farakás tetejére egy rossz dunnát terített az anyukám, én ott babáztam, játszottam egy betévedt, ismeretlen család gyerekeivel. Nem tudom honnan jöttek. Nem tudtak hazamenni, féltek, mert a sarkon egy orosz tank állt.
A kislány valahol összeszedett egy macskát, aki legalább olyan stresszes volt mint mi, együtt rezzentünk össze minden lövésre. Aztán a macska mindent összehányt, anyám nagy örömére.
Anyu elment kenyérért sorbanállni.
Megúszta.
Nem akkor lőttek bele a várakozók sorába.
Később, kimerészkedtünk a piacra.
Én füzetből kitépett vonalas, kockás lapokra Kossuth címert rajzoltam, és ráírtam, hogy "rabok legyünk, vagy szabadok?"
Rajzszöggel tüzködtem ki az utcai akácfák törzsére. Nagyon fontosnak, valóságos forradalmárnak éreztem magamat, hogy ennyit tettem a nép javára. Aztán szépen megfogtam Anyukám kezét, és mentünk valami ehetőt keresni.
Amikor már rendesen ki lehetett menni, az emberek tébolyultan vásárolni kezdtek, mert féltek, hogy a pénz elértéktelenik. Lejátszódott a nevezetes film. Az újpesti Állami Áruházban.
Már folyt a tanítás, kézimunka órára horgolótűt kellett vinni. Nekünk nem volt, anyukám a hatéves kora óta végzett fizikai munkától elnehezült kezével semmi finom munkát nem tudott csinálni. Se hímezni, se horgolni.
Az Árpád úton kilométeres sor állt az utcán, mi a túrót bírtak venni, bútort? Ruhaneműt? Hiszen szinte semmit nem lehetett kapni. Szegény anyám bizonygatatta, hogy istenbizony, csak a horgolótűt..., aztán jövünk is ki... Beengedtek.
A fiúiskolába kellett átjárnunk, az említett ok miatt, ahol intenzív "illatok" voltak, konkrétan írtó pisiszag - na most mondjátok, ilyenekre emlékszem.
Svájból kaptunk segélycsomagokat a suliban, soha nem élvezett valódi tejcsokit, amit egyszerre befaltam. Ez megoldotta egy életre a tejcsokihoz való viszonyomat. Rosszul vagyok a gondolatától is...
A "gyönyörű" csokipapírt évekig őriztem.


Az V. b

Iskolás, de talán egész  életem legmeghatározóbb szakasza az a két év, amit Gergely Ágnes osztályában töltöttem el. Ma furcsa elgondolni, hogy a gyerekeim idősebbek, mint ő volt akkoriban.
Egy fiatal, sugárzó egyéniség csöppent - politikai okból ő is - a suliba, és alaposan felkavarta a tanítás szokásos poroszos rendjét.
(itt az Absztrakt tehénből idézhetnék, de ezt olvassátok el eredetiben.)
Az osztály zászlaját ma is őrzöm.
Köszönjük neki azt felsorolhatatlan mennyiségű és minőségű útravalót, amiből még ma is táplálkozunk, akár tudunk róla, akár nem. Ami hatás ebben a fogékony korban ért minket, az nem múlik el nyomtalanul.
Mi szerencsések voltunk, hogy éppen Ágnes néni volt, aki hatott ránk!

A többi tanárunk is nagyon kiváló volt.
Mindegyikre meleg szívvel emlékezem, hálás vagyok nekik.
Kicsit a politikailag üldözöttek menedéke volt a suli, sok, magasabb iskolai tanításra képzett tanárunk volt, aki csak itt kapott munkalehetőséget...

Ki tudja vajon, hogy a két kis aranyos, idős tanító néninek, Józsa Magdi néninek és  testvérének, Ella néninek miért kellett a Budafoki útról minden nap kibumlizniuk Újpestre?