Özvegy Kovácsnénak hívtam magamban első perctől fogva, ahogy megpillantottam...
Már nem tudom, hogy keveredtünk oda, az ismeretlen, második világháborúban elesett katona emlékművének avatására a barátnőmmel; két, még viszonylag fiatal felnőtt, akik úgy vihorásztunk az orrunkig felhúzott sál leple alatt, mint két kis hülye kamaszlány. Tátott szájjal bámészkodtunk, és nem tiszteltük a helyzet fennköltségét. Szégyen és gyalázat, de talán már a közeledő tavaszt éreztük, nem fértünk a bőrünkbe, röhögtünk a katonák elálló fülein, amit a még hideg szél pirosra is csípett, a nyársatnyelt, karószerű, meg  a kicsi, gömbölyű diplomatákon, a katonatisztek rojtján-bojtján, és főleg özvegy Kovácsnén, aki egyenesen egy karikatúra volt. Vedlett télikabátban, félretaposott cipőben, idétlen kalapban ott téblábolt a koszorúzók körül, és az újabb koszorú elhelyezésénél felhangzó, tisztelgésre felszólító vezényszavaknál összerezzent, és arrébb oldalgott, lehetőleg úgy, hogy útban legyen. Hát ez tiszta röhej, tényleg.
Aztán elfogytak a "nagykutyák", a hangosanbeszélőben azt lehetett hallani, hogy felszólították a civileket, hogy aki óhajtja, helyezze el a maga virágait az emlékmű lábánál.
Ekkor özvegy Kovácsné, senki más, egyedül ő a sokszázas tömegből, egyik kezében a műbőr ridiküllel összefogott Centrum-zacskóval, a másikban egy csokor selyempapírba csomagolt virággal, végre egyenesen odalépegett a talapzathoz.  Akkor a katonatiszt vezényelt, és az egész díszszázad tisztelgett, én úgy éreztem, özvegy Kovácsnénak.
És akkor már nem röhögtünk.
Egy nagy gombóc volt a torkomban.