A ragyogó reggel ellenére, a már-már ordítóan harsány napsütésben a busz egy tömény  reménytelenség.

A lakótelepen sűrűn vannak a megállók, le nemigen száll le senki, mindenki a városba igyekszik. lassan zsúfolásig telik a jármű. A többé kevésbé hasonló életforma és a zötykölődés egy tömbbé rázza össze őket.Az emberek matt arccal bámulnak a semmibe.

Valahogy mindenki egyformán egérszürke és undor-barna cuccokba öltözött

Csak a jegykezelő automata  pirosa harsog agresszíven a fekete műanyag kapaszkodón. Most újíthatták fel.

Kalandozik a szemem az utastársakon, mondom, mindenki unott, olyan egyforma, hirtelen nem is veszem észre, hogy mi az–ki az , ami-aki kilóg, valaki, valami nem illik a képbe.

Nem a jegykezelő, az már elnyerte a legharsányabb díjat, valami más..

Félig takarásban, egy széles télikabát mögött időnként előbukkan egy gyönyörű ázsiai lány arca.  A kanyaroknál a hullámzó hátak , kapaszkodó karok eltakarják, aztán, megint megjelenik.

Meghökkentő jelenség, nem olyan, mint a kínai boltok, vagy a thai kifőzdék  eladói. Mint egy címlaplány, a szeme, a szája, a divatos, szemébe, arcába hulló frizurája is maga a tökéletesség.

Furcsa kifejezés ül ezen az érdekes arcon. Nem az az unott fásultság, mint a  többiekén, demit mondjak, ő se látszik boldognak.

Egyszerre kicsit szomorú és dacosan sértődött ez az arc:

”Hogy kerültem én ide?”

És tényleg, vajon hogy került ide?

„Hová is megyek?”

És tényleg, vajon hová is tart ez a gyönyörű ázsiai lány? Nem csak ma hajnalban,  a zötykölődő 139-esen, úgy általában,tízezer kilométerekre az ősei földjétől?

Ki tudja?

A következőnél leszállt...