A főnővér kis híján felhördült, amint belépve azt látta, hogy a tanulónővér épp akkor tette le a betegágynál lévő kórtermi  telefont.
Ezt szigorúan tilos volt használni.
Nyitotta a száját, hogy egy fergeteges letolásban részesítse a kis "rüfkét", ahogy az élete megkeserítőjét otthon emlegette.
A lány meg nézett rá pimaszul, és igyekezett a rágóját ugyanabban a tempóban, jó lassan rágni.
Tudta, hogy ezzel még jobban bosszantja a "nyanyát", mint a vastagon kihúzott szemével, bordó szájával, szegecses hiperminijével.
Ősz óta boldogították egymást, és mind a ketten őszintén remélték, hogy a lány mielőbb eltűnik  a pályáról.
Most azonban, még itt volt, és le kellett húznia az ágyneműt egy fél órája holtan elszállított néni ágyáról.
A néni az utcán esett össze, egész éjjel keresték a hozzátartozókat.
Aztán megtalálták a fiát, Amerikában, egy szállodában, üzleti  úton, de csak üzenetet hagyhattak neki, hogy az édesanyja nagyon rosszul van.
A főnővér, amint visszaért a nővérszobába, sóhajtva roskadt le a székre. 
Összerezzent a telefoncsögésre.
A néni fia volt.
Nyitotta a száját, hogy mondja, ...de a férfi hallhatóan igen megindultan beszélni kezdett.
- Már tudom, hogy meghalt az édesanyám, most tulajdonképpen a teendőkről kérdeznék.
Tudja, az előbb, ...miután a nővérke szólt, ...hogy mostmár ne, ...ne beszéljek tovább, mert... szóval, letettem...
Szóltak nekem itt a szállodában, hogy kórházban van az édesanyám, próbáltam hívni a szobáját, a megadott számot, a nővérke mondta, hogy nagyon rosszul van, de odateszi a kagylót a füléhez, beszéljek hozzá, hallani fogja, és jól fog esni neki. Tudja, olyan megnyugtató tudni, hogy úgy ment el, hogy közben az én hangomat hallotta...
A főnővér becsukta a száját.
A kis rüfke - gondolta magában, de ha hangosan kimondta volna, most más lett volna a hangsúlya, - a kis rüfke - és még mintha egy mosoly is átsuhant volna az arcán.
- Őszinte részvétem - mondta, és átírta a kórlapon a halál időpontját.