Amikor felhangzott az utcán a jeges harsogó önmaga-hirdetése, Müllerné kapta a piros, zománcos vödröt, és szaladt kifelé.
Messzi a kerület ezen részén, csak neki volt jégszekrénye, szinte csak miatta állt meg itt a jegeskocsi.
Én , voltam olyan ötéves-forma, viszolyogva figyeltem a kerítésen keresztül kukucskálva a jegest, aki nagy kampókkal húzta-vonta a hideg, repedezett, élesszélű, fagyott hasábokat. Nem szerettem volna hozzájuk érni.
Müllerné maga cipelte be a nagy vödör kisebbre aprított jeget, nem volt más választása, egyedül élt.
Az urát "elvitték", így suttogták az asszonyok, amikor sorbanálltak a Nyár utcai közértnél valamiért. Mindig sorbanálltak valamiért, volt idő és alkalom kibeszélni az épp jelen nem lévőt.
Elvitték, mert jobboldali "cocdem" volt. Mi lehet az a "cocdem"?
Jobboldali, balodali, kétoldali... játszogattam magamban a szóval. Biztos valami betegség. mint a tüdőgyulladás, majd meggyógyítják, - gondoltam.
Volt valaha Müllernének egy kamasz fia, aki az ostrom alatt meghalt.
Na, az asszonyok erről is suttogtak!
Bombázás volt, és a házak sorban rogytak össze a kerület másik részén, ahová a gyerek, szerencsétlenségére éppen átment egy barátjához.
Jött jajveszékelve valaki, hogy mi történt, meg hogy emberek rekedtek a romok alatt.
Müller meg a felesége szintén rohant oda a hírre, hogy megnézzék, mi van a gyerekkel. Ahogy futottak, egy (talán akkor, talán korábban) lebombázott háznál, egy jó állapotban lévő jégszekrényt pillantottak meg kikandikálni a romok alól. Megfogták, felkapták, hazavitték.
Müllerné néha szólt az anyámnak, hogy van hely a jégszekrényben, ha be akar tenni valamit.
Anyám csak ingatta a fejét, nem, köszöni, semmi sincs.
Nekünk soha, semmink se volt, amit be akart volna tenni, még ha ránk is romlott, akkor se...
Aztán, amikor Müllerné nem hallotta, azt mormogta maga elé.
- Én előbb, ...a tíz körmömmel is...