Fábián Lujzi meg én elvesztünk a BNV-n.
Az egész iskolát elvitték a Nemzetközi Vásárba, tanulmányi kirándulásra, külön villamosokkal, Újpestről egyenesen Kőbányára.
Ott kettesével állítottak minket, szépen sorban, aztán már benne is voltunk a forgatag közepében.
Aznap különösen nagy tömeg volt.
Hát hogyne, óriási esemény volt ez akkoriban. Ment a nép a száját tátani, hogy mi mindent lehet a világban kapni. Kivéve nálunk.
Csodáltuk is kerek szemekkel a gyönyörű csillogó dolgokat, a tarka holmikat, szinte beleszédültünk a varázsába.
És akkor megtörtént a baj! Hirtelen körülnéztünk Lujzival, és abban a pillanatban rádöbbentünk, hogy csupa idegen vesz körül minket, elvesztünk. Egy darabig kétségbeesetten próbáltuk megtalálni az osztályt, de hiába.
Nincs más hátra, menjünk haza.
Igenám, de 10-11 évesek voltunk, még elég kicsik a Kőbánya-Újpest távhoz.
Nem ismertük a várost, akkoriban, mint egy külön településről, egyébként is ritkán  kerekedtünk fel. "Bemegyek Pestre", mondtuk, mintha akkor már évek óta nem lett volna Újpest maga is Budapest része.
Csak nem pityeregni!!!
Összeszedtem minden bátorságomat, és próbáltam visszaemlékezni, hogy is kell hazamenni, hiszen jártam én már itt!
ÉS SIKERÜLT!
Ellentétben az odaút különvillamosával, most 3 különbözővel értük csak el a kerületünket. Eggyel a Körutat, a körúton a 6-ossal a Nyugatit, onnanól a 55-össel Újpestet.
Zötyögött velünk a nagyon hangos, nagyon rázós sárga jármű, amit állítólag dokik írtak fel receptre vesekőeltávolítás céljából betegeknek.
Aléltan ültünk az átélt izgalmaktól, nekem sebesen járt az agyam, és hihetetlenül megrémültem. Nem az elveszéstől ijedtem meg, bár természetesen attól is, persze a várható szidásoktól, büntetésektől is tartottam, de, ami igazán elgondolkoztatott, hogy milyen pillanatokon múlik minden. Milyen ártatlanul lehet belepottyanni egy ilyen helyzetbe. Hipp-hopp, és máris pofozgat minket jobbra-balra a véletlen, mint macska a rágcsálót.
Na jó, ezt én akkor még nem tudtam így megfogalmazni, csak valami kiszolgáltatottságot éreztem, ami a fejemben dübörgögött a visszafojtott sírással együtt.
"Nem akartuk, véletlen volt, nem csináltunk semmi rosszat."
Valószínűleg Ágnes néni is így gondolta. Képzelem, mit élt át, amikor a népszámlálásnál híja volt az osztályának. (Na, persze, már megint az 5.b!)
Kaptunk szidást, kaptunk büntetést. Nem lehettem osztályügyeletes tovább, hiszen nem mutattam jó példát a többieknek. Más, nagyobb retorzióra nem emlékszem. Csak arra, hogy Ágnes néni szemében büszkeség volt, hogy egyedül is hazataláltunk, nem tévedtünk el.
Még talán, mondta is...
Tőle kitellett.
:)