Hát, igen, eltelt egy pár hónap,..talán több is, mint egy év, hogy meglátogattam azt a jeles egészségügyi intézményt, amit jól fejlett asztmám miatt, regisztrált betegként, mi tagadás, sűrűbben kéne...
Ha, ezt így belátom, akkor, józan ésszel, vajh, miért nem teszem?
Na, vajh, miért?

A dolog időpontkéréssel kezdődik...
Alig egy–két hónappal előtte, ha, úgy gondolod, hogy majd rosszul leszel, vagy, hogy majd addigra elfogy a gyógyszered, hívd fel a kartonozót.
Oké, túl vagyunk rajta, igyekszem nem megfulladni X. hónap, Y napjáig, egész pontosan 8 óra 43 percig (nem fél 9, nem háromnegyed kilenc: 43...ennek bizonyára nagy jelentősége lesz, gondolom magamban)
Ebben a korban, már repül az idő, meg van is egy kis fulladás-gátló bespejzolva...nem érdekes,...hipp-hopp.elérkezik a nagy nap reggele .

Iszonyú pontos vagyok, mint mindig, sőt...
Beadom a taj-t, várok. Eltelik az a negyed óra, amivel előbb érkeztem, jogos, hogy nem törődnek velem...

8.43, most se még..de, rendben...
Jé, most jött az orvos!
Most, előbb a 8 órásokat hívják be.
Várok...

Körülöttem gyűlnek a betegtársak, és kezdődik a mesélés.
A tüdőbetegségek olyan vállfajaival ismerkedem, amikről nem is hallottam.

Már egy óra eltelt az időpontom óta.
Sorban hívnak be embereket, akik később jöttek, mint én. Valaki érdeklődik ez ügyben, biztos a 8.52-es, allergiavizsgálatra jöttek, őket be kell hívni...
A mesélők belendülnek, újabb rémtörténetek szálldosnak a levegőben, együtt a bacilusokkal.
Idegesen járkálok le-fel, már, amennyire ez a szűk váróban, a sűrűsödő tömegben lehet.

Már majdnem 11 óra.
A történetek nem fogynak. A pokol bugyrai szavakba öntve
Az orvostanhallgatókat kéne ide beültetni, gondolom, sokat tanulhatnának.

Fél 12.
Nem mondom, hogy nem vagyok ideges.
A kartonozós vállat von.
Ez van.

Már kezdek fulladozni, így is tovább bírtam, hiszen 8.43 ig voltam bepogramozva.

Egy órakor behívnak.
Zsibbadtan bemegyek, küldjem el őket...?
Lerogyom a székre, ami egy viszonylag nagy helyiség kellős közepén áll. Mindjárt a szemembe fognak világítani, suhan át az agyamon.
Rám merőlegesen két egyforma íróasztal, egymással szemben két számítógép előtt, két fiatal nő. Lázasan próbálom kitalálni, melyik az orvos, melyiknek mondjam, mi a bajom. Ugyanis, itt ahányszor jön az ember, mindig más orvos fogadja, nincsenek, mondjuk körzetek, ahol az orvos már arcról megismeri a pácienseit, (és azok is őt), és évek után csuklóból tudja, hogy mi a baja a betegnek, és nagy eséllyel jó gyógyszert ír. A legutóbbi orvos (melyik oldalon is ült???) izgatottan, 5 perc után már szinte műteni akart, na, ez a dokinő, most előszedi azokat a papírokat vajon? Végre, az egyik hölgy kérdezősködni kezd, Kb. 3 méterre ülök tőle, vagy motyog, vagy süketülök, a lényeg, nem hallom mit mond. Picit arrébb próbálom húzni a széket, erre, sikoltva tiltakozik, maradjak csak ott, ahol vagyok...
Érthető, itt annyiféle betegséget össze lehet szedni, aztán még a saját kollégái kezeibe kerül.
Nos, ő inkább lelassult, mint felpörgött. Unottan megkérdi, jók–e a múltkori gyógyszerek, vagy akarok-e másikat, választhatok, mint egy étteremben. Reméli, hogy én jobban értek hozzá? Lehet, hogy igen. Aztán, ha nem jót választok, magamra vessek.
Fáradtan mondom, hogy jók, csak mehessek már.

Elmúlt egy óra mire szabadulok.

Még jó, hogy kértem időpontot.