Valahogy eszembe jutott ez...

Bújócskát játszottunk az osztálytársaimmal az egyiküknél. Az egyébként körfolyósós ház szerencsés volt, kert is tartozott hozzá, ahol számos remek búvóhely volt, bokrok, kerti bútorok, felhalmozott fahasábok, és egy deszkából tákolt szerszámos kamra.
Ipi-apacs egy kettő három... láááátlak.. megvagy...fuss...
Vidám kacagások közepette telt a délután.
Az egyik körben aztán sikerült jól el is bújnom, egyszerűen nem találtak.
Én némi diadallal üldögéltem a szerszámos kamra homályában, ott is bebújva valami mögé, még, ha be is kukkantottak, nem sejthették, hogy beférek oda, és ott lapulok.
Nem találtak, és még mindíg nem találtak, én meg kezdtem kicsit megijedni, hogy most akkor mi van. Valahogy olyan csend lett odakinn, és én elszoruló torokkal töprengtem azon, hogy miért nem keresnek tovább. Eddig azt hittem szeretnek, hogy népszerű vagyok. Most meg itthagytak. Nyilvánvaló, hogy mindenki hazament. Csak ültem tovább, képtelen voltam megmozdulni, annyira elkeseredtem. Jó lett volna sírni, de a gondolattól, hogy egyszerűen felejthető vagyok, hogy engem nem szeretnek, ettől már sírni se tudtam.
Most itt, 50 évvel később, csend van, éjszaka, mormog a lift, csattanva meg-megáll az emeleteken.
Kifinomult hallással szinte biztosan tudom, hogy melyiken.
Már megint nem itt...